„A boldogság nem abból áll, hogy fogyasztunk, hogy sikereink vannak, hogy egymás fölé kerekedünk – a boldogság abban áll, hogy jót teszünk.”
Böjte Csaba egyszerű és világos üzenete ez. A média által felénk nyújtott mérgezett alma azonban oly szépnek, csábítónak, fényesnek látszik, hogy nehezünkre esik azonosulni e nemes egyszerűséggel. Légy szebb, sikeresebb másoknál, győzzél minden áron, szerezd meg amire vágysz, hogy elérd a boldogságot! – szól a sugallat. Mindez ördögi rafináltsággal ér hozzánk célba, így alig van ember, aki kívül tud maradni a „boldogságért” folytatott hajszán. Ahogy a fizikai környezetszennyezésből is kijut a világ valamennyi pontjára, úgy a ránk zúduló lelki szemét hatása alól sem könnyű kivonni magunkat. Legyen szó testi, vagy lelki egészségről, a mai embernek tudatosan meg kell harcolnia mindkettőért.
A globalizációt irányító csoportok a világ valamennyi táján a saját érdekeiket szolgáló híreket, üzeneteket, fogyasztási cikkeket és magatartásmintákat közvetítik az emberek felé, melyek arra irányulnak, hogy a társadalom életcélja a fogyasztás, az élvezetek telhetetlen halmozása legyen. Hogyan veszik rá erre az értelmes, jó szándékú embereket is? A médiából érkező impulzusok gondolkodásunkat, magatartásunkat, sőt személyiségünket is a fogyasztói kultúrának megfelelően alakítják anélkül, hogy tudatában lennénk. Az emberek többsége cáfolja, hogy hatással lennének rá a reklámok, a vizsgálatok mégis azt bizonyítják, hogy minél kevésbé vagyunk tudatában befolyásolhatóságunknak, annál kiszolgáltatottabbak vagyunk. Bár a szellemi környezetszennyezés hatása késleltetett, romboló ereje talán még a fizikai környezetszennyezésnél is nagyobb. Az emberi tudat ilyen irányú befolyásolása mind a társadalmat, azon keresztül pedig a környezetet is pusztulásba dönti. A reklámok, szappanoperák és a bulvárlapok által favorizált életstílus sugallata az, hogy a boldogság alapja a pénz, és csak az általa megvásárolt javakkal elégíthetjük ki vágyainkat. Így a bennünk kialakuló fogyasztásra ösztönző feszültség nem enged bennünket szabadulni az anyagiak megszerzésének gondjaitól. Olyan termékek nélkül vagyunk ma képtelenek élni, melyek 100 évvel ezelőtt még gondolatban sem léteztek. Mivel minden energiánkat a feleslegesen elköltött pénz újbóli megszerzése köti le, nem marad kapacitásunk figyelmet szentelni valódi érzelmeinkre, a körülöttünk élő emberekre, lelki életünkre. Az emberek érzéketlenül harácsolva, egymástól független kis magánvilágokban elidegenedve élik beszűkült életüket, és a bennük generált újabb és újabb szükségletek kielégítésétől várják életminőségük emelkedését, minek következménye egy beteges társadalom.
Mivel az alapvető emberi jóság nem söpörhető le az asztalról ilyen egyszerűen, gyakran legszentebb érzelmeinket használják trójai falóként a fogyasztásra késztető program elménkbe véséséhez: Elég egy zacskó E-számos levesport szórnunk a ételbe, és máris fürdőzhetünk boldog családunk kitüntető szeretetében. Egy bájos fehérnemű, és ellustult férjünk felpattan a focimeccs nézésből és tettre kész, szenvedélyes szeretővé válik. Ha klassz mobilunk van, hozzánk illő csengőhanggal máris jó fejek vagyunk, és rögtön stílusos egyéniségekké is válunk – a többi párszázezer embertársunkkal együtt, akiket ugyanaz a készülék tesz „kivételes” egyéniségekké. Egy csepp parfümtől igéző szexuális hatalomra teszünk szert, melytől a fél világ a lábunk előtt hever. Ezek a reklámok kiváló dramaturgiai érzékkel építenek a mindenki által ismert tipikus magánéletbeli frusztrációinkra melyekkel szemben a bemutatott termék egy jópofa csattanóval kielégülést nyújt.
Hankiss Elemér megfogalmazása szerint: „A ma reklámosa már nem tárgyakat és prózai szolgáltatásokat, hanem örömöt, reményt, létélményt, személyiséget, varázslatot kínál.” Az olcsó ár és nagyszerűség helyett extra életstílust, hatalmat, önmegvalósítást, vagy szeretetet, figyelmet vásárolunk a kiválasztott termékkel. A reklámok jeleneti a káros nemi sztereotípiák sulykolásával egyrészt fokozzák a férfiak és nők közti egyenlőtlen helyzetet, valamint teljesíthetetlen elvárásokat állítanak elénk külsőnkkel és viselkedésünkkel szemben. A jó külső elérésével izgalmasabb életstílust, újonnan feltáruló lehetőségeket ígérnek. Nem csoda, hogy különösen a fiatalok körében egyre elterjedtebbek a mentális problémák, testképzavarok és a hozzá tartozó betegségek. Testünk is a fogyasztói kultúra áldozata lett. A számítógépes grafikai programok által megszülető tökéletes alakú, hibátlan bőrű, izgalmasan csillogó tekintetű „Photo sapiensek” az utcán szembe jövet nem keltenek feltűnést, de a rajtuk órákat dolgozó apparátus, a Photo shop és a retusőrök elérik, hogy újraalkossuk a szépségről való elképzelésünket. A fogyasztói kultúra szépségideáljai az egyéniségétől megszabadított, már-már aszexuálissá vált, mesterkélt árucikk-szerű lények. E valószínűtlen szépségek idealizálásának következménye, hogy önmagunkat többé nem tartjuk szépnek a virtuális figurák mellett. Ezzel kelepcébe is zártak, mert az elégedetlenség vesz minket rá arra, hogy vagyonokat pocsékoljunk el drága narancsbőr elleni készítményekre, ránctalanító krémekre, melyek hangzatos tudományos hatásmechanizmusaikkal elhitetik, hogy képesek 40%-kal fiatalítani bennünket, de ráncainknak többet használ egy jó alvás.
Ahogyan az egészség sem kívánatos és kifizetődő a gyógyszeripar szempontjából, úgy a lelkileg egészséges ember fogyasztása is elmarad a „lehetőségektől”. Akik akkor is kíváncsiak partnerükre, ha nem töltenek órákat szépítkezéssel, és egy közös program, vagy egy jó beszélgetés is meghozza kedvüket a szerelmes órákhoz, nem költenek vagyonokat újabb és újabb rafinált fehérneműre. Az önmagával békében élő, érzelmileg kielégült ember keveset költ, mint az aki folyton elégedetlen.
A reklámokkal azonban nem ér véget a televízió tudatformáló szerepe. A filmek és szórakoztató műsorok eszköztára sokkal kifinomultabb és szélesebb. A szimpatikus homoszexuális férfi, akivel együtt érzünk, mert szenved környezete elutasítása miatt, még a legkevésbé burkolt üzenet. Az esti sorozatok szingli hősei, független, pénzes karakterei elfogadhatóvá, sőt kívánatossá teszi fiataljaink számára önző életstílusukat. Ki akar áldozattá válni a nagycsalád oltárán, amikor szoliba, étterembe, edzőterembe járni, vagy utazgatni sokkal kevésbé megerőltető, mint éhes szájakat etetni, ruházni és nevelni. Sokan a ma divatos „egy gyerek, de annak megadunk mindent” felfogással áltatják magukat, pedig a legjobb, ami egy gyereknek adható, ha nem adunk meg neki „mindent”. Ha lelkileg képessé tesszük arra, hogy megdolgozzon a céljaiért, ha megtanul lemondani is, és megosztani amije van. Egy gyereknek nem adhat értékesebbet egy szülő annál, hogy testvérek között nőhet fel, aki kel számíthatnak egymásra az élet során.
Ma azonban ezek az értékek alig kapnak szerepet a média csillogó színpadán. Pedig milyen áldásos volna pozitív üzenetek közvetítésére használni ezt a nagyszerű emberi találmányt. Ha a felkapaszkodott plasztikprosti, vagy a gátlástalan, öntörvényű „valóságshow-sztár” helyett azok lennének társadalmunk véleményformáló emberei, akik értelmes életet élnek és letettek valamit az asztalra, sok tekintetben fordulna jobb irányba életünk. Hiteles emberekre van szükség, akikről példát lehet venni, azok helyett a médiafigyelemmel kitüntetett romboló elemek helyett, akik nem röstelltek aberráltságukkal kivívni az ismertséget.
Természetesen nem kell passzívan lenyelnünk, amit próbálnak lenyomni a torkunkon. Nem kötelező tévét nézni. A minden normális emberi gátlásuktól „megszabadult” öntudatlan egyéneket felvonultató kibeszélő show-kat, valóság-show-kat, és gyenge emberi karakterekkel játszódó, sematikus történetekről szóló szappanoperákat ki kell kapcsolni. Ne bízzuk a véletlenre, hogy éppen mit adnak a tévében, milyen reklámmal kábítanak. Gyermekeinket is tanítsuk meg a tudatos média-használatra. Mi válogassuk meg, hogy milyen mesét, filmet néznek, milyen zenét hallgatnak.
A fogyasztói kultúra csakúgy, mint fizikai, mentális környezetszennyezéssel is jár. Ez a hatás fokozottan sújtja a nagyvárosi környezetben élőket, ahol a szabadidő eltöltése nem a természetben való feltöltődést jelenti, hanem az elektronika és a szórakoztatóipar izgató hatásaival jár együtt. A folyamatos háttér kommunikáció, a nyilvános helyeken mindenütt szembejövő, tolakodó plakátok, az inkább felzaklató, mint informatív jellegű hang-és képreklámok és a rádiókból ömlő agresszív zene akármennyire próbáljuk figyelmen kívül hagyni, folyamatosan terhelik tudatalattinkat. A híreket sokkoló szenzációként közvetítő tömegtájékoztatás, a számítógépes kommunikáció tolakodó reklámlevelei nemcsak psychénkre hatnak negatívan, de általa az immunfolyamatokat is terhelik. A központi idegrendszert ért fokozott stressz hatások áttevődve az immunrendszerre, annak kóros reakcióját váltják ki. Mindez a materiális környezetszennyezéssel együtt hozzájárul az allergiás hajlamok betegséggé alakulásához. Minden okunk megvan, hogy megálljt parancsoljunk.
A felelőtlen mértékű túlfogyasztás nemcsak testi-lelki jólétünk, de a környezet szempontjából is igen káros. A média biztatására növekvő fogyasztási igények csak fokozott termeléssel elégíthetők ki. A Föld erőforrásai a kimerüléshez közelednek , a környezeti mutatók romlanak. Ez az út azonban szakadék felé vezet. Bár a show még dübörög a média színpadán, a kulisszák mögött már lángol a tákolmány. Az emberiségnek már egy valami lehet jó, az ami az élet fennmaradása szempontjából, hosszútávon is jó. Függetleníteni kell magunkat a fogyasztói kultúra agymosásától, fel kell szabadulnunk a gazdasági nagyhatalmak uralma alól. Környezettudatos magatartásra, ésszerű mértékű fogyasztásra van szükség. S mi lesz velünk, csillogó kis játékszereink nélkül? Talán a boldogságot is megtaláljuk.
Blazsek Anita
