- Lelki táplálék  a jövő nemzedék egészségéért

„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”

(Kallós Zoltán)

Vannak helyzetek, pillanatok, amikor úgy érezzük minden rendben van a világban. Amikor a körülöttünk tapasztalható lelki-szellemi el sivatagosodás ellenére sem félünk a szomjan halástól, mert oázisra találunk, mely mélyről előretörő friss, éltető vizével táplál bennünket. A kristálytiszta víz erőssé és edzetté tesz a sivatagban való vándorláshoz. Ilyen oázis a Ringató foglalkozás is, mely országszerte egyre több forrásával táplálja a legkisebbeket. Édesanyák hozzák karon ülő, csúszó-mászó, tipegő csemetéiket ide, hogy megmerítkezzenek a magyar népzene kútjainak csobogó vizeiben. Az együtt éneklés közben közénk lopózik a régi, autentikus asszonyközösségek természetes hangulata. Dalolás, játék, csiklandozás közben a gyermek és a felnőtt között nagyon mély, boldog kapcsolat, bizalom alakul ki. Míg „mellékesen”, a háttérben az ének, a hegedű és furulyszó hatására spontán fejlődik a kicsi valamennyi zenei képessége.  Gállné Gróh Ilivel, a Ringató szülőanyjával beszélgetek.

-Mára a Ringató országszerte ismertté és elérhetővé vált. Mesélj nekünk az indulásról!
Több felől indult el a gondolat: Óvónőket tanítottam a szekszárdi főiskolán, amikor megszületett a második gyermekem. Szerettem volna a tanítványaimnak megmutatni azokat a dalokat, ölbeli játékok, amiket a kislányommal szívesen játszottunk. E három évről készült egy film, mely oktatófilmként elkezdte járni a maga útját. Eljutott az MTA Pszichológiai Intézetébe is.
Ezzel párhuzamosan a szekszárdi anyukák kerestek fel, hogy foglalkozzam egészen kicsi gyerekeikkel. Nem nagyon tudtam elképzelni hogyan lehetne egyévesekkel foglalkozni szervezetten úgy, ahogy  az óvodásokkal, de a bogarat elültették a fülemben. Miért ne mutathatnám meg ezeknek az anyukáknak azt, ahogy én a kislányommal foglalkoztam.
Szinte ezt megerősítve Forrai Kati néni, aki nemcsak hazánkban, de külföldön is  is első számú zenepedagógusa ennek a korosztálynak azzal a megtisztelő feladattal keresett meg, hogy vegyem át a munkáját a Bölcsődék Országos Módszertani Intézetében, tanítsam a gondozónőket.
Tehát minden azt sugallta, hogy valamit ezzel a korosztállyal kell kezdenem. Nyilván velük nem lehet anya nélkül foglalkozni, nem lehet őket tanítani, így kezdtem el a kisgyermekes mamákkal foglalkozni.
- Azóta eltelt 17 év. Mit tapasztalsz ma, ebben a szellemi-lelki hátország nélküli világban mekkora igény van az ősi népdal kincsinkre?
Sokan jönnek, úgy, hogy nem tudják mire számítsanak, azt gondolják, hogy a ma oly divatos „fejlesztő foglalkozásra” hozzák a kisgyereket. . Természetesen az éneklés és a játék, az a légkör, ami körülveszi a gyerekeket, nagyon erősen, sok irányban hat a  fejlődésükre, de sosem direktek az eszközeink.
Közben azt is látom, hogy a fiatal szülők felszabadultan, örömmel énekelnek, és megértik, hogy valójában szükség van arra, hogy erősítsük ezt a zenei kultúrát, ami a sajátunk, magyar. Hétről-hétre elhangzanak olyan népdalok, melyeket már hallottak, tanultak általános iskolában, de sok-sok újat is tanulunk. Olyan hangulat teremtődik, amelyeben rácsodálkoznak a dalok szépségére, az ölbeli játékok meghittségére, amiket iskorás korban talán éretlenül, vagy olyan körülmények között hallottak, hogy nem fedezték fel milyen szép a magyar népdal. Miután élményként éri őket, már nem tartják többé feleslegesnek, hanem megszeretik

- Országosan egy állandó rétegről van szó, vagy mondhatjuk, hogy nő azoknak a száma, akik ráébredenek kulturális-szellemi kincseink fontosságára?
Boldogan mondom, hogy hétről hétre egyre többen keresnek bennünket. A kolléganőimmel azt tapasztaljuk, hogy nem győzzük….hála Istennek!
A nagycsaládok idején természetes volt, hogy szülők, nagyszülők között mindig akadt valaki, aki énekelt, mondókázott, játszott a gyerekkel. Ma a szórakozást a TV, a számítógép jelenti…
- ..ami nem nyújt azonos élményt.
- Miért érdemes visszatérnünk?
A személyes kapcsolatot, a közelséget, az élő éneket és hangszerjátékot nem pótolja a rádió, sem a TV. Ezek roppant elvont dolgok egy kisgyermek számára. Bár azt tapasztaljuk, hogy ugrál a dübörgő zenére, ami nem csoda, hisz nagyon erős ez az inger, a lüktetés, de nem is hasonlítható ahhoz, amikor az édesanya ölébe fogja, és úgy játszik vele. A felnőtt számára is fontos a testi kapcsolat, az egymásra nézés, az ölelés. Semmi nincs, ami ezt az élményt nyújtaná, bármilyen fantasztikus is a technika.
- Aki először hall erről, az talán nehezen képzeli el, hogy pár hónapos babák „zenei foglalkozáson” vesznek részt. Mi történik egy Ringatón?
Ezt a korosztályt természetesen nem tanítjuk, egyszerűen megmerítkeznek a zenében, abban a dallammal, zenével, lüktetéssel megtöltött légkörben, amit kialakítunk az édesanyákkal. Ezek a kicsi gyerekek talán még nem is értik a szót, de már raktározzák a magyar nyelvet, s ezzel együtt a zenei anyanyelvünket is. Nekik nincs feladatuk, nem kapnak eszközt, csak ott vannak köztünk, hallgatják a dalokat, és ha kedvük van, az anyukájukkal játszhatják az ölbeli játékokat. Fantasztikus pillanatok születnek, melyek hihetetlen hatással vannak egy ilyen kicsi gyermekre.
- Mi játszódik le egy ölbeli játék, egy pajkos csiklandozás során a kisgyermekben?
Nagyon rövid egy játék: „Gyí te fakó, gyí te ló,
                                          gyí te ráró, hóhahó!”
Eljátsszuk egyszer, kétszer, ötször, szinte még semmi nem történik. De amikor nyolcadik, tízedik alkalommal játsszuk, és a gyerek azt mondja, hogy „még”, a tízedik után is – örül. Olyan apró katarzisok születnek egy ölbeli játék során, mint amikor mi felnőttek végigizgulunk egy jó filmet, vagy megnézünk egy darabot a színházban, és beleéljük magunkat a történésekbe. Végigéli az izgalmat, hogy valami elindul, fejlődik, növekszik a feszültség, örülök, még jobban örülök…. és ott a csattanó! …és kezdődik az egész elölről a semmiből, jön, jön…és megint. Ezt a hangulatot szeretné ezután újra meg újra átélni a számára legfontosabb személlyel, tehát megint ott a személyes, anya-gyerek kapcsolat. Ennél nagyobb boldogság egy kisgyerek számára nincs, ezért mondja azt, hogy „még…” Ha sokszor eljátsszuk, egy tartós lelkiállapot, egy tartós hangulat alakul ki. Ez a katarzis.
- Nagyon irigylésre méltó helyzetben vagy,…
Igen, tényleg. Sokszor nehéz visszatartanom a meghatottságot. Gyönyörűek a gyerekek, boldogok a mamák, mindez nagyon sok erőt ad.
- Nem sokan könyvelhetnek el ennyi sikerélményt, pozitív energiát munkájuk során. Ezen felül milyen vágyaid, céljaid, küldetésed van még?
Vannak feladataink bőven. Mindenek előtt azt szeretném, hogy legyenek még további tanítványaim. Nagyszerű, tehetséges kolléganőim vannak, akik elvégezték a tanfolyamot,
és országszerte nagyon sokan vagyunk. Szeretném, ha még többen lennének. Bár már mondták, hogy ez egy mozgalom, s magam is azt hiszem, hogy azzá válik, valamennyire már az is. Szeretném, ha az édesanyák hinnének abban, hogy értékes dolgokkal kell táplálgatni a gyerekeket, és jól tudnának válogatni, hogy min növekszik fel az a kicsi gyerek. Szeretném elindítani azt a Kodályi utat, -amit valamennyire már letiportak- hogy a magyar zenei kultúrából induljunk ki, ahogy a nyelvtanulást is a saját anyanyelvünkkel kezdjük. Később meg lehet ismerkedni más kultúrákkal is. Mélyen hiszem Kodály Zoltán szavait: „Az általános zenei lélekfejlesztés mellett a zenében a magyarrá nevelésnek olyan eszközét bírjuk, amit semmi más nem pótol… a tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv, a második a zene.” Hogy ezek a karon ülő, még is járni alig tudó apróságok, húsz, harminc, negyven év múlva, hogyan élnek, majd, mit gondolnak nemzetről, hazáról, magyarságról, nem tudom, de felelősségünk van szülőknek, tanároknak egyaránt. Nem mindegy, hogy milyen országban nőnek föl, mivé válnak a gyerekek.

www.ringato.hu

Blazsek Anita